- Azt hiszem nem kér a társaságodból, seggfej!- mondta a mögöttem álló alak.
- Csak kéreti magát! - sziszegte a csókos szájú és megragadta a karomat.
- Eressz el!! - próbálok szabadulni, de túl erősen tart.
- Nekem nem úgy tűnik! - A fiú ismét elhúzott tőle és a hátára dobott. Nem mondom, kezdett kicsit elegem lenni a ráncigálásból. Nem vagyok én rongy baba. A srác elindult velem a hátán.
- Héé! Hová viszed?! - kelt ki magából a szőke - Ő velem akarja tölteni az estét! - A fiú, kinek háta kényelmét élveztem (igazából tényleg tök kényelmes volt) megállt és rám nézett.
Erre a mondatra a reakcióm leírhatatlan, de azért mégis megpróbálom elmondani. Elég vicces arcot vághattam, mert Mr. megmentő vigyorogva nézett. Rám jött a röhögő görcs, utána félrenyeltem és elkezdtem fuldoklani. Nem is én lennék ><
- Bocs haver, de ez most besült! Zoé velem jön. - és magabiztos léptekkel ment tovább.
Hmm..hát ez szuper. Nem semmi ez a srác. Lekoptatta pár mondattal a szőke köcsögöt és tök menő. Ráadásul helyes is. Hirtelen leesett valami és nagyot koppant.
- Állj, állj, állj, állj! - a fiú ismét megállt, letett és kérdőn nézett rám. Talán nem a legjobb ötlet volt, hogy védtelenül hagyott a földön, ami jelenleg felért nekem egy hullámvasúttal. Minden forgott. Körbenéztem és azt se tudtam hol vagyok. Ez így nem lesz jó! Próbáltam egyet hátra lépni, de elvesztettem az egyensúlyom. Mr. helyes megmentő fiú aki többet tud, mint kellene (meg kéne tudnom a nevét, mert ezt túl hosszú leírni) megragadta a kezem és magához rántott. Mikor felnéztem rá, a gyönyörű barna haja megcsillant a holdfényben. Aaah. Nagyokat pislogtam, azt hittem káprázik a szemem. Bár utólag ezen nem is csodálkoztam volna. Kezemet lassan arcához emeltem és végigsimítottam rajta.
- Zoé? - kérdezte lágy hangon - Mi a baj?
Semmit se tudtam mondani. Baj az nem volt. Ha volt is nem emlékszem, ha van is, most nem érdekel. Ki Ő? Annyira ismerős.
Zoé? - fogta meg két kezével az arcomat - Minden rendben?
Hirtelen minden elhomályosult. Kezdtem úgy érezni, még sincs minden rendben. Másnap egy számomra idegen szobában ébredtem. Totál idiótának éreztem magam. Amin úgy utólag nem is csodálkozom. Eleve, hogy lehettem akkora barom, hogy leálltam azzal a sráccal. Mindegy, a múlton már változtatni nem tudok. Egyébként hol vagyok? Miért vagyok itt? Emlékszem, hogy tegnap egy szőke srác...megakart fektetni(?!) Talán. Most, hogy belegondolok elég nyilvánvaló volt. Ha nem jön az a fiú. Ácsi. Hova lett Mr.SzuperdögösmegmentelekZoé? Vele voltam azt hiszem.
- Felébredtél? - mosolygott rám.
- Mondjuk. Hogy kerültem ide? Hol vagyok? - Kapkodtam levegőért.
- A szobámban vagy. Tegnap este elájultál és éjszaka hánytál is. - Mii?! Ne már, hogy megint sikerült leégetnem magam.
- É-értem.
- Mivel koszos lett a ruhád, átöltöztettelek. - Magamra néztem. Tényleg egy férfi póló volt rajtam.
- Héé! De akkor Te láttál..?!
- Nyugi. Becsuktam a szemem. - Kacsintott rám.
- D-d-de!- Pipacs pirossá váltam pár pillanat alatt. A fiú csak nevetett rajtam.
- Imádom a reakcióidat!
- Aaah. Kérlek ne kínozz!- Temettem a két kezembe az arcomat.
- Hogy érzed magad? - Na ez egy jó kérdés. Ha számításba vesszük,hogy tegnap este egy idegen perverz fiútól egy másik fiúhoz kerültem..Szerintem kijelenthetem, hogy össze vagyok zavarodva. - Zoé?
- Honnan tudod a nevem?
- Nem ismersz fel?- kérdezte miközben kisöpörte a haját az arcából.
- Kéne?
- Ez fájt. De most komolyan. - Megpróbált sírást imitálni,de elnevette. Aranyos mikor nevet.
- Ne húzd már az agyam!
- Oké,de tényleg nem tudod ki vagyok? - kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Deigen! Most már emlékszem! Ja mégse. - Ha tudnám, nem kérdezném. Logic.
- Óvoda.
- Óvoda? - Miről beszél? Nem értek semmit. Rohadtul fáj a fejem! Sok ez így nekem reggelre.
- Emlékszel, hogy mikor a fiúk ugrattak az oviban, ki védett meg téged? Ki volt az aki harcolt érted?
- Honnan tudod, hogy piszkáltak?
- Csak válaszolj nekem Zoé!
- Öhm...Ian. De Őt már 6 éves korom óta nem láttam, mert elköltöztünk.
- Pontosan. - Mosolyodott el - Most már tudod, hogy ki vagyok? - Hirtelen leesett. Úristen! Ezt el se hiszem!
- Ian?! De mégis hogy? Vagy mikor? - Hirtelen felpattantam az ágyról,de a lábam beleakadt a takaróba és ráestem Ianre.
- Nyugodj meg hercegnő! Csak én vagyok. - Kócolta össze a hajam.
- Nekem te is jó vagy, sőt...- Ian elmosolyodott.
- Öhmm...Nem úgy! Mármint izé...- Franc! Égetem magam ezerrel.
- Hmm? - Kérdezte még szélesebb mosolyra húzva a száját.
- Ah! Most tuti félreértetted - Akkorát sóhajtottam, hogy azt hittem kiszakad a tüdőm.
- Nyugi! Nagyon aranyos vagy! - Tört ki végül nevtésben.
- Ne nevess!
- Bocsi, csak annyira hiányoztál kicsi Zoé! - Magához húzott és szorosan megölelt.
- Aucs! - Szisszentem fel. - Ez..fáj..Ian.
- Jajj! - Hirtelen elengedett és vigyorogva nézett rám. - Ne haragudj! Mikor veled vagyok elvesztem az önkontrollom.
Kicsit meglepődtem, hogy Iannek ennyire hiányoztam. De az igazság az, hogy nekem is nagyon hiányzott. Mikor elköltöztünk egész nap csak sírtam. A régi házunk mellett volt egy szép rét. Mikor kimentünk játszani Ian koszorút font a virágokból és a fejemre tette. Megígérte nekem, hogy ha nagyok leszünk én leszek a felesége. De ennek már több mint tíz éve. Biztos nem emlékszik már rá. Vágülis még csak kölykök voltunk. Az ilyen igéretek nem jelentenek semmit. Csak két dologra voltam képes gondolni. Arról, hogy mennyire fájt, hogy el kellett válnunk és arról, hogy ezt a gyermekkori igéretet nagy valószínűséggel soha nem fogom elfelejteni. Mindegy. Most a jelenre kellene koncetrálnom, de olyan nehéz. Annyira nosztalgikus, hogy újra itt van.
- Zoé! Figyelsz? ZOÉ!
- Ha? Mi? Mondtál valamit?
- Nem számít. Gyere! - Felállt és felém nyújtotta az egyik kezét, hogy felhúzhasson.
- Köszi. - Ezt a gyönyörű pillanatot a gyomrom korgása szakította félbe.
- Csinálok pár szendvicset. Mindjárt jövök. - és elindult, gondolom azzal a szándékkal, hogy kaját csináljon nekem. De elkaptam a karját és visszarántottam.
- Várj! Nem csinálsz inkább pundingot? Úgy mint régen? - Mosolyogtam rá kedvesen. Mire visszamoslygott rám és megfogta a kezem. Ian kiskorunkban mindig atyáskodni akart felettem, bizonygatta, hogy Ő már nagyfiú, mert 2 évvel idősebb nálam. Egyszer az anyukája megtanította pudingot készíteni és onnantól minden pénteken puding estét tartottunk.
- De. Neked bármikor. - Elindult és elhúzott magával a konyhába. Elkezdett kotorászni a konyhaszekrényben, a puding port kutatva.
- Ian! - Engedtem el a kezét - Hogy kerülsz ide? - A fiú hátrafordult és méllyen a szemembe nézett.
- Ez bonyolult.
- Képes vagyok felfogni. - Léptem közelebb hozzá.
- A szüleim miatt.
- A szüleid? - Ahogy én emlékszem a szülei mindig nagyon kedvesek voltak. Ian nagyon ragasztkodott az anyukájához mikor kisebb volt.
- Semmi. - Ismét hátat fordított nekem és folytotta a puding keresését. Hát...ez fura volt. Behajoltam elé, hogy lássam milyen arcot vág, de ő mosolyogva fordult felém. Én ezt nem értem.
- Jó... Mi volt ez az előbb?
- Mármint? - Most meg játsza a hülyét?!
- Nagyon jól tudod, hogy mire gondolok...
- Nem. Nem tudom. - Mi ez az ördögien csábító vigyor?
- Ian!
- Oké! Elmondom ha teljesíted egy kívánságomat! - OMFG! Mi ez a szívdöglesztő mosoly? Meg akar ölni?!
- Milyen kívánságról lenne szó? - Khmm..jó az aki rosszra gondol. Vagy nem így mondják? Mindegy.
- Titok! - Kacsintott rám, majd kivette a pudingot a szekrényből -Egyenlőre.